Miért is kéne megszámolnunk az áldásainkat?
Az ember olyan könnyen megszokja, hogy megvan mindene; legalábbis mindazt, amije van, és hajlamos utána teljesen alapnak venni, hogy örökké az élete részesei lesznek. Az, hogy van otthonunk, meleg víz a kádban, szerető társunk, kutyánk, tudunk mozogni vagy lélegezni, olyan aprónak tűnik, ahhoz képest, hogy mi mindenre vágyunk életünk folyamán, s mi mindent számolunk meg naponta, amink nincs.
Valljuk be, az ember inkább nézi mindazt, amije még nincs, de jó lenne ha lenne, vagy mindazt, ami valaha volt, de mára már nincsen.
De miért kéne hálálkodnunk azért, amink már amúgy is van, ha már egyszer ott van és a részünk. Miért kellene egyáltalán számolgatnunk, ha egyszer lehetünk többek, vagy birtokolhatunk többet, és ezért arra koncentrálunk?
Mindenünk amink van, az a miénk, azok vagyunk mi. Legalábbis így éljük meg. Az alap emberi dolgokért nem hálálkodunk, mint a légzés, az alvás, az otthon, a bolygó vagy ilyen sima dolgok. Ezek csak úgy vannak, és szinte járnak azért, mert emberek vagyunk. Ezen felül viszont jönnek az extrák, amiktől többek lehetünk, mert hozzánk adnak valamit.
Ha ismerek valakit, aki híres, akkor attól én is menőbb vagyok. Ha megveszem a legújabb autót, ami még pirosabb mint a másiké, akkor attól nagyobbnak tűnök. A nagyobb háztól gazdagabbnak, a szebb feleségtől komolyabb férfinak, a több pénztől elitebbnek.
Minden külsőség az egónkhoz, ahhoz, akinek hisszük magunkat, ad hozzá valamit. És nem tart sokáig az öröme, mert nem épp egy hálálkodó fajta. Viszont, mivel semmi nem állandó, ezért mindezek, amiket halmozunk folyton változóak. Jönnek majd mennek. És amikor elveszítem az autómat, a házamat, a pénzemet, akkor velük együtt egyesével távozik mindaz, amitől én voltam... a menőségem, az elitségem, a hírességem és a nagyobbságom. Hirtelen visszatérek a normális emberek szintjére, és azokhoz a dolgokhoz, amik láthatóan nem távoztak: az alap csomagunk, amink csak úgy van.
De vajon miért kell nekünk konkrétan elveszíteni a dolgokat ahhoz, hogy értékelni kezdjük őket? Miért felejtjük el, hogy mi mindenünk van minden áldott nap?
Amikor az ember elmegy Indiába, és a wc olyan állapotban van, hogy közel sem akar menni, akkor felértékelődik az otthoni fürdőszoba minden kényelme, és persze a meleg víz is, ami olyan alap, és mégis ha kilépünk a komfortból kiderül, hogy a fél világ még csak hírből sem hallott meleg vízről. Sőt, a többségüknek még egy fürdője sincs, mert a közeli folyóban lötyökölik ki a ruháikat. Meg a mosatlant, és a hajukat is abba mossák. Nekik ez az alap, a miénk pedig a luxus, de nekünk fel sem tűnik. Nem állunk le hálálkodni minden este, hogy milyen jó, hogy van víz.
Ha valaki lebénul, a mozgás öröme, az izmainak a nyújtása hirtelen hatalmas áldásnak tűnik, és mégis, nekem még mindig erőltetnem kell magam, hogy egyáltalán elmenjek mozogni. Ha valaki asztmás lesz, és nehéz lesz számára a légzés, mennyire más is egy mélyet szippantani az erdő friss illataiból? Mennyire felértékelődik egy olyan hétköznapi dolog, mint belélegezni a levegőt.
Ha a Föld pusztulásnak indul, és a levegő megtelik porral, akkor visszasírjuk majd, hogy egyszer virágillatú mezőink és friss tiszta levegőnk volt.
Nos igen, az ember hajlamos elfelejtkezni mindarról, amije csak úgy van. Ami adott.
De vajon miért kattog az agyunk folyton olyan dolgok iránt, amink még nincs vagy már nincs? Miért nem azokon jár, amink van?
A válasz az emberi egóban keresendő. Az egó egy mechanizmus, amit magunknak képzelünk. A hang a fejünkben. A személyiségünk maszkjai. A félelmeink, a fájdalmaink, az összes beidegződésünk. Minden, amit magunknak hiszünk, az az egó. Az egó a figyelmen virul. Egyetlen célja az, hogy őt hallgassuk. Az egó véget nem érő célsorozatokat tűz ki számunkra, s amint egy célt elértünk, máris érdeklődését veszíti, és egy újabb megszerzendő dolgot tesz ki elénk a nagy képernyőre.
Tegnap még egy hifit akartam venni, egy egész hónapban csak erre spóroltam, és habár most itt van, szép és nagy és fekete, de este már azt nézem, hogy az új tv legyen már 20 centivel szélesebb, mert a szereplők orrlyukába is bele akarok látni.
Hányszor történik meg, hogy elveszítünk valakit vagy valamit, és hirtelen rádöbbenünk, mennyire jó is volt, hogy volt. És milyen szar már, hogy már nincs. És mivel jelenleg nem opció valami újra vágyni, gyászidő van ugyebár, akkor viszont merüljünk el a múltba, hogy milyen jó is volt akkor, és mennyire nagyon fáj, hogy már nincs. Bár amíg volt, nem éreztem ennyire nagyon erősen, de most, hogy nincs, na most ezerszer nagyobbnak érzem a fájdalmam. Felértékelődött.
Az egó mindig újabb és újabb dolgokat hajszoltat velünk, és amikor nem előrefelé tervezget, akkor visszafelé rángat a szép és édes múltba, ami már elmúlt, és bár ne tette volna.
Amikor egy reggel úgy kelünk fel, hogy tele van a hócipőnk, minden sötét lesz és borús. Minden idegesít, minden rosszul alakul. A hangulatunk nagy és sötét felhőként áramlik körülöttünk és hirtelen annyi de annyi minden lesz, amit nem tudunk megoldani, ami szar, amink nincs, ami elromlott, akit utálunk és hirtelen minden, minden elénk tárul. Az egó imádja ezt, ilyenkor mindent bedob, és amire ráharapunk, azt elkezdi bejátszani nekünk. Ha épp érzelmileg vagyok nullán, akkor jöhetnek a belső félelmek, az elfojtások, az összes ember, aki bántott, elhagyott vagy becsapott. Ha haragos vagyok, akkor jöhet az összes ember, akibe bele lehet kötni, jöhetnek a dolgok, amik rosszul mennek a világban, jöhet minden olyan, ami idegesít másokban vagy magamban. Ha éppen kevésnek érzem magam, akkor felsorakozik az összes kifizetendő számla, az elromlott tévé, a lerobbant kocsink és persze mindaz, amire vágyunk, de nincs. Minden alkalamhoz megfelelő álca. Így operál minket az egó. Terel szépen. Mi meg áramlunk vele... tudattalanul.
És miért? Hogy egy kedves barátnőmet, M.E.-t idézzem: „mert először saját magunkat kell helyretenni, mert nem vagyunk megelégedve magunkkal és valami mást keresünk, amitől azt hisszük, h jobbá válnak a hétköznapok, legyen ez hifi vagy tévé, de ezek mind mind csak pótcselekvések... bennünk van a hiba, nem azzal, amink van... a tárgyak csak tárgyak, nem leszünk általuk jobbak.”
Ha egy pillanatra megpróbáljuk a kezünkbe venni a gyeplőt, akkor megakadályozhatjuk az egész napi rosszkedvet és nyomottságot. Kezdjük el sorjában megnézni, mi mindenünk van éppen most? Van egy otthonunk, meleg ágyunk, reggel forró kávét ittunk, most illatos gyertyát szagolhatunk, este finom vacsorát eszünk. Vár egy szerető kutya és egy család otthon, van finom meleg ételünk és édes álmunk.
Meglepődünk majd, milyen ellenállás lesz bennünk, ennek a tervnek a puszta gondolatától is. Mert amikor szar, maradjon is szar, ez a az egó jelmondata. Nem akarja majd, hogy jobban érezzük magunkat, mert akkor ő kevesebb helyet kap. Így ha elkedjük sorba venni, mi mindenünk van, akkor az egó háttérbe szorul, és minket pedig elönt a béke és a szeretet. És az érzés, hogy milyen áldás élni, friss levegőt szívni, szeretve lenni, színeket látni vagy a zenét hallani, milyen csoda, a tenger érintése a bőrünkön, vagy egy hideg fagyi a hőségben.
És miért is adjunk hálát ezekért az apróságokért?
Amikor olyan dolgokat keresünk, amik nincsenek az életünkben, akkor a hiányt erősítjük. Valamit keveslünk, valami hiányzik belőlünk. De valójában mindannyian teljesek vagyunk. Mindenünk megvan, amit csak szeretnénk. Ha bőségre vágyunk, akkor a bennünk lévő bőséget kell erősíteni, mert amink van, abból tudunk adni vagy attól tudunk nőni. Amikor keveslem a pénzt, ami az életemben van, akkor ezt az energiát, mert minden energia, legyen az egy tárgy, egy élőlény vagy egy fogalom, limitálom azzal a gondolattal, hogy nincs. És közben várom, hogy több legyen. A nagy semmiből, hisz mondom, hogy nincs. Az energiát, a lehetőség energiáját a valamire, a többre, ezzel az egyszerű gondolattal kirekesztem. Ha szerelmet keresek, de közben úgy érzem, hogy nem szeretnek, akkor a szeretet, ami amúgy alapjában ott van minden másban, nem ér el. A fókuszom a szeretet egy bizonyos formájára koncentrál, így a többi formát észre se veszem. Azt figyelem, hogy mim nincs. A hiányomat. És ha hiányosnak érzem magam, akkor nem vagyok teljes és nem vagyok elégedett.
A kifelé irányuló keresgélésünk, a másra vágyásunk mind-mind az egó készlete, mely pont attól lehet jelen, hogy a figyelmünkkel követjük. Ráfókuszál arra, amink szerinte nincs, és felnagyítja. Minden más, amink van, az eltörpül, mintha nem is lenne. Vagyis a dolog, amit keresünk nincs ott, és minden amink van, az sincs ott. Így érezzük hirtelen, hogy nincs semmink, nyomorultak vagyunk, védtelenek és elnyomottak. A valóságban pedig annyi mindenünk van, hogy ha össze akarnánk írni, könyvek kellenének.
Hogyan működik tehát a bőség gyakorlata? Hogyan hívom be azt, amire vágyom?
Minden energia. A valóságunk összes eleme energia, és az energia a fókuszt követi. Az energia automatikusan kapcsolódik a magához megfelelő energiához. Magas a magashoz, alacsony az alacsonyhoz. A félelem érzéséhez félelmetes gondolatok majd félelmetes tapasztalások járulnak. A siker érzése erőt és további energiákat vonz magához, így megsokszorozódik és egyre csak növekszik. A szeretet érzése úgy áramlik, mint a tóba dobott kavics által keltett gyűrűk, s egyre csak növekszik és egyre nagyobb teret fog be.
A bőség ugyanígy működik. Ahogy a hiány is. Amire vágyunk kifelé, az azt mutatja, hogy belül magunkban valamit keveslünk. Szeretetre vágyom, mert nem szeretem magam (eléggé), így keresek valakit, aki ezt megadja nekem. Sikerre vágyom, mert félek a kudarctól és szembenézni a hibáimmal. Elfogadásra vágyok, mert magamat képtelen vagyok elfogadni, így kívül keresem, másokban. Mindaz, amit kívül látunk mindig a bensőnkben áramló energiát mutatja, és vonzza magához. A boldogságunk kulcsa belül van, és mi magunk fogjuk. A kérdés, hogy használjuk-e, vagy helyette másoknak adjuk oda, hátha ők kezdenek vele valamit. Már ameddig el nem dobják vagy vissza nem adják... és akkor ácsoroghatunk a kulccsal a kezünkben tanakodva, hogy most megint kereshetünk valakit, akire rábízhatjuk.
A bőség, az áldás filozófiája egyszerű elvet követ: Áldj meg mindent, amid van, mert így áldás jár a nyomodban. Hiányolj, és üresség tölti be a tered.
Mindannyian a Teljességet hordozzuk magunkban, és amint ezt észrevesszük, kitárulkozik és elönti a bensőnket, majd mindazt, amit megérintünk.
Számoljuk meg mindennap mindazt, amink van, és áldjuk meg őket tele hálával, hogy vannak. Minél többet tesszük ezt, annál több lesz az áldás... amink van, abból többet kapunk, amink nincs abból sosem lesz több.
Szeretettel, Elsa.
by Elsa Sol -Mindennapi Tudatosság 2018. 03.03.
régi website: mindennapitudatossag.simplesite.com
Fotó: pinterest
