Ki is vagyok én?
Olyan egyszerűnek tűnik, hogy meghatározzunk önmagunkat a világban. Van nevünk ugye, kinézünk valahogy, vannak külső és belső tulajdonságaink, kedvteléseink és rigolyáink, gondolataink és érzéseink, hitvilágunk, és persze a munkánk, szakmánk, családi és egyéb kapcsolataink. És ha ez nem lenne elég, manapság már van ugye a rengeteg szociális hálózat, ahol képekkel, videókkal bővítjük ki a magunkról alkotott képet. Mindazt, ami én vagyok. Mert ez vagyok én. hashtag én.
De vajon ezek melyike vagyunk mi? Ha valamelyik tulajdonságunk megváltozik, ha valamit már nem szeretünk, máshogy gondoljuk, akkor már nem is vagyunk mi? Vagy ezek mindegyike együttesen alkotja az ént? Egyáltalán, mikor kezdődik, hogy van az én?
Hogyan lesz az én?
A pici gyerek az elején nem tudja, hogy ki az én, meg ki a te. Eleinte csak szemléli a világot a saját maga módján, felméri, megismeri és megtapasztalja. Apró kis világa fokozatosan bővül ki, ahogy nő, és egyre többet tud beazonosítani a világból és saját magából. Pici dolgokkal kezdi: van este meg reggel, van vacsora meg reggeli, van ébrenlét és alvás. Lassan megérti, hogy van anya meg apa, és van ő, külön; majd azt is, hogy az „ő” azonos a szóval, amit folyton neki címeznek: „Pöcike”. Oké, tehát van anya, meg apa meg Pöcike, és Pöcike láthatóan én vagyok. Még apró kis kezecskéivel is mutogat, hogy biztosan jól érti-e. Én? Későbbiekben már tükörben is láthatja magát, és mindenki ugyanezt mondja: „Nézd Pöcike, az vagy te”. Pöcike tehát arcot is kap a névhez. Ez itt Pöcike; ez vagyok én.
Később amikor Pöcike játékot kap, a világa, ami anya, apa és belőle állt, kezd kibővölni. Pöcike már nem csak egy név és egy forma, de kezd birtokolni dolgokat, amiket az ő nevéhez hozzákapcsol. Ez Pöcike játéka. Ez Pöcike vacsorája. Ez Pöcike anyukája. Vagyis az enyém. És ezzel szinte egyidőben tudatosul: nem a tiéd. A lapát a homokozóban az enyém, és ha te játszol vele, úgy érzem tőlem veszed el, belőlem egy darab hiányzik. Ha anya a kistesóval foglalkozik, akkor nekem kevesebb anya jut... ettől én kevesebb vagyok, kevesebbet kapok. Így ébred a birtoklásból a harag és a dac, hogy visszaszerezzem azt, amit előtte szívesen adtak, és hozzám tartozott, engem alkotott.
Pöcike később óvodába megy, és egyre több dolgot tanul meg. Felfedezi, h vannak lányok meg fiúk ugye, külön-külön, és ő maga az egyikhez tartozik, s mivel neki is van himbilimbije, ez egyértelművé teszi számára. Fiú vagyok. Kialakul a test-tudat. És milyen egy fiú? A fiúk erősek, a fiúk autókkal játszanak, a fiúk nem sírnak. A fiúknak nem hosszú a haja, és nem hordanak szoknyát. Az én tovább bővül. Már tartozik valahova, és biztosan tudja, hogy nem máshova tartozik. Kialakul a mi és a ti. Az iskolában már tudással is bővítenek minket. Kialakul, hogy vannak dolgok, amikben jók vagyunk és szeretjük, és vannak, amikben nem vagyunk jók és nem szeretjük. Kezdődik a szeparáció: humán és reál, sportos vagy művészi, okos vagy lassabb felfogású. Ezeket a címkéket mind lassacskán válogatjuk ki magunknak, vagy adódnak hozzá az énünkról alkotott képhez. És a képet a külvilágunk szépen bővíti. Amikor mások alkotnak rólunk véleményt, halljuk, hogy hogyan vélekednek, lassan mi is formálódunk. „Milyen szép csendesen ücsörög Katika a padban, milyen jó gyerek”. Zolika meg állandóan randalírozik a folyosón, ő a rossz gyerek. Egy sportos osztályban az olvasni és rajzolni szerető gyermek öntudatlanul is kevesebbnek és gyengébbnek érzi magát, pont ugyanúgy, ahogy egy irodalmi klubban a focicsapat kapitánya találhatja unalmasnak a témát. De a vélemények, a tapasztalatok, gondolatok és érzések mind alakítanak mindazon, amit magunkról hiszünk.
Ahogy a példánk kicsi Pöcikéjéből fiatal férfi, szimplán Pöci lesz, már számtalan dologgal bővült az én: a testtudaton és belső személyiségjegyeken túl, azaz, amilyenek vagyunk, az összes külső adalék: dolgok, amikben jók vagy rosszak vagyunk; dolgok, amikben hiszünk vagy nem hiszünk; amik érdekelnek vagy pont, hogy nem; ahogy a világot látjuk; ahogy az emberekhez állunk; ahogy az életünket látjuk, s ezáltal másokéhoz állunk. Egyszóval, ahogy felnövünk, a családunk, a külső világ, a hitrendszerek, az oktatás, az emberi kapcsolataink, az élményeink, a gondolataink és az összes tapasztalásunk mind-mind hozzáad valamit ahhoz, amit mi én-nek gondolunk. És ez még csak a belső világunk. És akkor ott van a külső: a munkánk, amit mindennap csinálunk, amit az asztalra teszünk, amit a társadalomban alkotunk; mindaz, ami alapján mások azonosíthatnak minket.
Ezt összegezve egy biztos: mindenki hihetetlenül különbözik. Az én énem nem lesz sosem olyan, mint a te éned. Mit okoz ez? Szakadást, szeparációt és meg nem értést. Hisz én én vagyok, az én gondolataimmal és érzéseimmel, te meg te vagy az összes tieddel. De akkor melyikünk az igazi én? És hogyan tudnánk akármit is közös nevezőre hozni ,ha mindenki külön „én”. Hogyan is lehetne egyáltalán egyetlen egy valamilyen az én?
Vizsgáljuk meg, ha ezen rengeteg dolgokból áll az én, akkor mi van, ha megpróbáljuk ezeket elvenni, és így meghatározni magunkat. Mi marad belőlünk akkor? Van-e valami, amiben mindannyian osztozunk? Mi van, ha a „ki vagy te?” kérdésre nem mondhatunk magunkról semmilyen külső és belső tulajdonságot, sem a munkánkat, sem a kedvteléseinket. Ha nem mondhatunk el semmit a gondolati- és hitrendszerünkról vagy a saját világképünkból? Mi határozza meg a mi sajátos énünket, ha semmi olyat nem adhatunk hozzá, ami nem volt amúgy is a miénk?
Vegyünk egy példát. Egy fiatal nő nem dolgozik. Nincs gyereke, nincs vállalkozása, csak úgy nem dolgozik, a férje dolgozik csak és tartja el. Milyen érzést vagy gondolatokat kelt ez az emberekben? Nem ébred-e bennünk egy bizonyos ítélet, ha például valakinek nincs munkája? Mert ha nincs munkája, szakmája, az, amit csinál, akkor mi alapján tesszük be a dobozba? Mivel tudjuk azonosítani? Honnan tudjuk, hogy olyan-e, mint mi vagy sem, hogy érdekel-e minket vagy sem? Mit ér ő akkor? Itt általában jól kialakult sztereotípiákat alkalmazunk, melyek lappangó üzemmódban befolyásolnak minket: Ha például a nő egy gyárban dolgozik, megállapítjuk, hogy nyilván keményen dolgozik, de valószínüleg nem művelt. Ha tanárnő, akkor nyilván művelt és okos, ha bárban felszolgáló, akkor nem tanult, ha festő, akkor meg kicsit flúgos és szinte biztos, hogy csóró. A munka tehát az egyik, amivel a legjobban meghatározunk másokat és önmagunkat. Az, amit csinálok, az vagyok én. Fogorvos vagyok= tanult és művelt. Szakács vagyok= szeretek enni. Anya vagyok= gondoskodom. Művész vagyok= kicsit fura vagyok. Munkanélküli vagyok= nem érek semmit.
De ha az a valami, amivel azonosítottam magam, ami voltam már nincs, mert elmúlt, elvesztettem vagy meguntam, akkor mi vagyok? Ha már nem akarok többé informatikus lenni, és még nem tudom mi más akarok, akkor addig mi vagyok? Nem vagyok semmi, mert nincs szakmám? Ha már nem vagyok katolikus, ha már nem vagyok jobbos, ha már nem vagyok anya, ha már nem úgy gondolkodom, nem abban hiszek, akkor ezek hiányában kevesebb leszek? Vagy hirtelen nem leszek semmi, mert kihúztam a tartóoszlopokat és kiteszem a „felújítás alatt” táblát? Szüneteltetem magam, amíg újra tudom magam azonosítani valamivel?
De ha bármi változhat bennem, akkor mi az állandó én-em? Mi az, ami voltam öt évesen, és vagyok húsz évesen és leszek hatvan évesen? Mi vagy ki vagyok én?
Mindezen összefoglalás után félve írom le, hogy ezek egyike sem vagyunk mi. Sem a munkánk, sem a nevünk, sem a testünk, sem a gondolataink és érzéseink, sem a hajunk színe, sem az összes szeretem és nem szeretemünk, hiszem és nem hiszem-ünk vagy teszem nem teszem-ünk egyike sem az, amik mi vagyunk. Ezek mindazok, amiket magunkra vettünk. Az összes olyan dolog, amit magunkhoz adtunk. Amivé lettünk, mindenféle okokból. És ahogy magunkhoz adtuk, akármikor le is tehetjük.
De miért nem vagyunk ezek egyike sem? Mert egyik sem állandó. Mert egyik sem valami olyan, amire örökre ráépíthetünk, vagy biztosra vehetünk. Nincs egyetlen olyan gondolatunk vagy érzésünk, egyetlen külső vagy belső tulajdonságunk sem, ami nem változna vagy ne lehetne megváltoztatni. Ezen mindegyike különböző okok és körülmények hatására váltak a részünkké, és mivel semmi sem örök az univerzumban, biztosra vehetjük, hogy el is fognak múlni. Még ha életünk utolsó percéig is szilárdan hiszünk valamiben, az utosó pillanatban hirtelen minden világossá válik, és rádöbbenünk, az én, azaz mi sem vagyunk örök, hogy is lehetne bármi, ami minket alkotott örök?
Nem, ezek egyike sem örök. A név és a forma, a gondolat, az érzések, az emlékek, a tapasztalások mind-mind mulandóak. Létrejöttek és elmúlnak. És ha ezekkel azonosítjuk magunkat, ha ezekbe kapaszkodunk, csalódás fog minket érni. Amint valami változik bennünk vagy körülöttünk, megbillen a talaj, és megbillen az énünk. De akkor mi az, ami közös mindenkiben, minden egyes lényben? Mik vagyunk hát mi? Mi az, ami bennünk örök?
Az energia, ami minket és a világot alkotja, örök. A változás szele örök. A létezés örök. A fejlődés örök.
A lélek, ami valójában vagyunk, örök.
És mindaz, amiről ez a cikk szólt, nem más, mint egy híres, hírhedt ismerősünk, aki nem mi vagyunk tehát, mindaz, ami az ál-mi: az azonosság tudatunk, azaz az egó.
by Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.02.20.
www.mindennapitudatossag.com
mindennapitudatossag.simplesite.com
Fb: Mindennapi Tudatosság
fotó: pnterest
