Ha a többség meghallja ezt a mondatot, azonnal felkiált magában: milyen hang a fejemben, nekem nincs senki a fejemben, én nem beszélek magamban, ez mit gondol?
De vajon nem beszélünk-e magunkban amúgy is, állandóan? Ki az, aki nem hallgatja egész álló nap a fejében végtelen szónoklatokat tartó hangot? Ki az, akit elalvás előtt nem tart ébren a hang a fejében a tegnapi, holnapi, éppen ma átélt élmények hatására? Na és egy nagy vita végén, nem halljuk-e a hangot, ahogy újra és újra végigmegy az eseményeken, és ismételgeti az igazunkat vagy éppen a másik elképesző ostobaságát? Végtelen dialógusok és belső monológok alkotják a gondolataink többségét, melyek mind a múltra és/vagy a jövőre irányulnak.
Valljuk be csendesen, hogy ha eddig nem tudtuk volna, most már ki merhetjük mondani, hogy igenis van hang a fejünkben, és igen, szinte folyamatosan dumál. De vajon kinek a hangja ez? Vajon csak egy hang szól a fejünkben? S ha több is, melyik vagyunk mi? Mi vagyunk egyáltalán a hang a fejünkben?
Hogyan ismerjem fel a hangot a fejemben, és hogyan hallgattassam el?
Vannak speciális helyzetek, amikor a hang tuti átveszi a jelenetet:
Fürdés, mosogatás, buszon és/vagy egyéb eszközön rázkódás; amikor olyan beszél hozzánk, aki nem érdekel vagy csak kicsit érdekel, vagy az, amit mond nem érdekel; minden érzelmi állapot alatt és főképp után... és folytathatnánk a sort napestig, mert túl sokan vagyunk a bolygón, hogy mindent fel lehetne sorolni.
Ami biztos: a hang ott van, és egy a célja: a figyelmünk felkeltése. Ameddig nem kerget az őrületbe, nem zavar; szinte barátunknak is tekinthetjük, hisz kiáll értünk, megvéd minket, szépnek és jónak tart, alátámasztja a véleményünket, s ha már senki sem hallgat meg, akkor visszajátssza nekünk az összes létező élményünket, ahol bebizonyítja, hogy abszolúte nekünk volt igazunk, tényleg szörnyű, ami történt, és tényleg mindenki más az igazi genya... ha más nem is, de a világ szar és tutira ellenünk van... De akkor miért is akarnánk felszámolni?
Azért, mert hihetetlen bár, de mégis igaz: nem mi vagyunk a hang a fejünkben. Ha mi lennénk, nem hallanánk... azért halljuk, mert ő beszél, mi pedig figyelünk rá. Pont úgy, ahogy figyelünk valaki másra, rajtunk kívül, halljuk a hangját és figyelmünk felé fordul... vagy pont el tőle, vissza a belső gondolatmenetünkhöz.
De a hang, ha nem figyelünk rá, akkor is ott van. És ekkor kezd el feltűnni és lassan zavarni. Az emberek többsége élete folyamán számtalanszor szembesül azzal, hogy a hang a fejében túllép egy határt, és már nem támogató, hanem zavaró, idegesítő, ritmusosan ismétlődő, és számtalan esetben egyszerűen csak totálisan összezavaró.
Amikor egy esemény hatására azt gondoljuk, hogy a másik azt gondolja, hogy..., és erre a gondolatmenetre egy rövidke három perc alatt egy komplett történetet építünk fel... általában hibásat. Amikor egy teljesen egyszerű szituációt félreértünk, és nem vesszük észre, mert már réges-régen elterelődtünk az alap dologtól. Amikor valamit nem tudunk, kevés az információnk, de sebaj, az egó kitölti a hézagokat, és harminckét lehető változatot sorol fel... általában a legszörnyűbbeket. Amikor elalvás helyett már négy és fél órája hallgatjuk, hogy mi történt velünk reggel fél nyolckor, amikor is egy negatív hatást ért minket, és azóta sem tudtunk túllépni rajta, úgyhogy vegyük ezt újra meg újra most itt az ágyban fekve hullafáradtan, mert most biztosan meg tudjuk oldani vagy változtatni rajta.
Minden egyes alkalommal, amikor végtelen dialógusokban tárgyalja ki az eseményeket, visszaránt a múltba gondolatokkal, emlékekkel, érzésekkel kibővülve, és persze a rettegett vagy éppen alig várt jövő szinte magától épülő képsoraiban. A hang eleterel minket mindattól, ami éppen van. Az adott pillanattól, az egyetlen olyantól, ami igazándiból létezik és számít.
Mert mi is a múlt és hol van? Csak a fejünkben van, hisz elmúlt, már nem létezik, de minden egyes alkalommal, amikor rágondolunk, vissza tudjuk idézni az adott jelen pillanatot, ahogy történt, az éppen mostani jelen pillanatba, amikor gondolunk rá. Vagyis nincs múlt; én a jelenben gondolok a múltra.
És hol a jövő? Szintén a fejünkben, ahogy elképzeljük az összes lehető szituációt, ami megtörténhet, és mindez örömmel és várakozással vagy bánattal és szorongással tölt el. Tehát a jövő is a jelen pillanatban van, bennünk, ahogy gondolunk rá, és idehívjuk, hogy gyere töltsd ki ezt a tíz perc metrózást, és álmodozzunk arról, hogy mi lenne, ha egy karibi szigeten laknánk kókuszokat szürcsölve, vagy mégis csak lenne bátorságom, hogy jól elküldjem a búsba Jutkát, aki szerintem teljesen jogtalanul kapta meg a jobb pozíciót.
De miért is akarna akárki a metrón zötykölődésre figyelni, amikor csodaszép képekkel is eltöltheti az időt, vagy éppen megtámogathatja magát, hogy jól tette, amit tett, és ezt így kellett csinálni.
Miért fontos a jelen? Mert nincs más, még ha lineáris időbeli események sorának is látszik, de csak jelen pillanatok sorozata létezik. Mint egy film, amit végignézünk, és „egybe látunk”, de valójában tudjuk, hogy képek folytonosan váltakozó kockái teszik ki egy lineáris történetté.
A hang a fejünkben, azaz az egó, egyik legfontosabb feladata, hogy figyelmünk egy részét mindig magán tartsa. És neki hótmindegy, hogy mi boldogok vagy éppen depressziósak vagyunk; mindegy, hogy jól feldühítjük-e magunkat, amíg már szétrobban a fejünk, vagy álomképekkel tesszük-e szebbé a jelent. Ő minden eseményhez a megfelelő eszközöket veszi elő, és tesz róla, hogy végig őt hallgassuk, amíg hirtelen észbe nem kapunk, hogy már réges-rég gondolkozunk, és elfelejtettünk leszállni, a megfelelő utcában lefordulni, a kaját a sütőből kikapni. És mindez idő alatt hol voltunk? Végig a fejünkben, mialatt a testünk bábként pihen, mi kikapcsolunk, és hallgatjuk az áradatot, mindent, amihez éppen kedve van.
Hogyan állítsuk tehát meg a hang uralmát, és vegyük vissza a gyeplőt gondolataink csapongó áramán?
Nagyon egyszerűen: lélegzéssel. Abban a pillanatban, hogy a légzésünkre figyelünk, legyen az a tüdőnk, a beszívott levegő vagy a virágok illata, a hang kikapcsol, és ott maradunk a csöndben. A hirtelen ránk hulló csöndben, ami végre egy kis nyugalmat biztosít. Na persze nem sokáig; amint egy pillanatnyi rés is keletkezik, ő beslisszan és egy tizenöt perc múlva újra fel is tűnik, hogy már megint gondolkozunk, azaz ő gondolkozik, mert vissza se tudnánk idézni, hogy mi volt az első gondolat vagy a második. Hogy jutottunk el ehhez az utolsóhoz, ahol magunkhoz tértünk? Tehát mégse mi gondolkozunk odabent. Mi akkor gondolkozunk, ha tudatosan ott is vagyunk, agyalunk rajta, rágjuk a tollat, és mi tereljük a gondolatok menetét, és nem ők süvítenek keresztül rajtunk.
Összefoglalva tehát, bármikor, amikor úgy érezzük, hogy le kell állítani a gondolatok elképesztő áramát, vagy még sincs kedvünk ma összekucorodva zokogni azon, ami már két hete volt, de mi megint előszedjük, és kicsit megrugdaljuk magunkat, akkor simán vegyünk jó pár nagy és mély levegőt, ahol figyelmünkkel követjük a levegő vagy a tüdő mozgását, szépen lecsendesítjük az elmét, és mélyen feltöltődünk a pillanatnyi csenddel, ahonnan végre nyugodtan is át tudjuk gondolni a dolgokat, és úgy cselekedhetünk.
A hang a fejünkben nem mi vagyunk!
Próbáljuk meg elcsípni, ahogy terel minket az úton, és vezeti az érzelmi hullámzásainkat. Figyeljük meg a hangot magát a fejünkben, ahogy beszél, hogy érzékelhessük, hogy nekünk abszolúte semmi közünk nincs a végtelen monológokhoz... ha megpillantjuk, szertefoszlik és mi ott maradunk a fejünkben, a csendben.
by Elsa Sol -Mindenapi Tudatosság 2018. 02.15.
mindennapitudatossag.com
Fb: Mindennapi Tudatossag
fotó:pinterest
