Mindannyiunk életében voltak és vannak olyan szituációk, személyek vagy emlékek, melyek haraggal szomorúsággal vagy csalódottsággal töltenek el. Mindannyiunkat bántottak már meg, hagytak el vagy okoztak álmatlan éjszakákat. Mindenki tett már olyat, amit később megbánt és sosem tudjuk elfelejteni. Sem magunknak megbocsájtani.... így az emlék örökké bennünk él tovább. Mindenki már legalább egyszer kénytelen volt bocsánatot kérni vagy megbocsájtani olyanokért is, amit talán el sem követett.
De akkor pontosan mi is történik? Ki a ludas, akinek bocsánatot kéne kérni? És ki az, aki az áldozat, akinek megbocsájtania kéne?
Nézzünk meg egy példát:
Egy fiatal pár a nézetkülönbségek közepette egy nagyon erőteljes veszekedésbe folyik bele. Mindkét fél ki van kelve magából, és kiabál. Az energiák felcsapnak; hónapok alatt elnyomott érzelmek, emlékek, fájdalmas mondatok törnek fel a felszínre. Csúnyákat is mondanak egymásnak, és egyre hangosabban kiabálnak, hogy túlbeszéljék a másikat. A veszekedés sikertelenül záródik, mindkét fél úgy érzi neki van igaza, és a másik volt a hibás. A másiknak kell belátnia a bűneit, és bocsánatot kérni. Egész délután egy szót sem szólnak egymáshoz. A némaságban csak egy kitartó hangot hallanak: a hangot a fejükben, ahogy végtelenül ismételgeti a vita elemeit, a másik hibásságát, az ő helyességüket. Hisz hogy nem látja, hogy mit tett? – kérdezi a nő. – Hogy nem ismer ennyire? Hogy nem érti, hogy ezzel megbántott, megtiport? Hogy tehette ezt? A férfi fejében máshogy néz ki a történet. Az ő hangja szerint a nő nem érti. Túlkomplikálja. Az érzelmei elsodorják, és ezért nem lát tisztán. És amúgy is, ő csak nyugalomban akart ülni a kanapén, és semmivel nem foglalkozni. Csak egy hideg sörre vágyott volna, ehelyett egy hatalmas vitába keveredett, amiből csak úgy szabadulhat ki, ha bocsánatot kér. De nem fog megint bocsánatot kérni, erősíti meg magát, mert én nem tettem semmit. Ha ő ennyire érzékeny, akkor tökmindegy.
Hogyan fog ez a két ember zöld ágra vergődni? Hogyan fognak valaha is kibékülni, ha nem egyértelmű, hogy ki is a hibás? Ha mindenképpen a másiké a felelősség. De ki dönti el, hogy ki a hibás?
Normális esetben vannak emberi értékek ugye, amikre építhetünk: beszéljünk szépen, hogy másokat ne bántsunk. Mások hibáit nézzük el. Legyünk kedvesek. Akit szeretünk, annak adjunk is szeretetet és figyelmet. Segítsünk egymásnak, amikor szükségünk van rá. Ápoljuk a kapcsolatainkat és a világot. A sor végtelen hosszú. De egyszóval lennének alapelvek, amik szerint tudhatnánk, hogy ha ezt és ezt teszem, akkor az nem jó, és ha mégis megteszem, akkor utána annak következményei lesznek. Azt is tudjuk, hogy ha követjük ősapáink elveit, kedvesek vagyunk, segítünk másoknak, akkor jól csináljuk a dolgokat, és nem fog fájdalom érni, hisz nem követtünk el rosszat.
De vajon ez mindenki számára egyértelmű? Van valahol egy hatalmas nagy könyv, amiben elolvashatjuk, hogy pontosan mi legyen az útirány? Mi van akkor, ha egy teljesen ismeretlen lénnyel találkozunk, és ő nem olvasta a Hogyan legyünk jó emberek? című munkát, és fogalma sincs semmiről. Ha ő megbánt, haragudnánk-e? Ha őt megbántanánk, számítana-e?
A valóságban minden idealizált lányregény és etikett tankönyv ellenére is be kell látnunk, hogy annyira különböző mintákkal, élményekkel, tapasztalásokkal vagyunk felszerelve, hogy sajnos az esetek nagy részében ez oda vezet, hogy egyáltalán nem értjük egymást. Annyira más dolgok a fontosak, a fájdalmasak, a csalódottságot okozóak. Ha egy gyerek kicsi korától meg akar felelni a szüleinek, hogy büszkék legyenek rá, akkor számára például egy ártatlan szó a képességeiről is fájdalmat, félelmet, szégyent fog benne kelteni. Ha egy anya állandóan szekálja a gyerekét, irányítani akarja, a saját arcára formálni, akkor felnőttként vagy teljesen bizonytalan lesz magában vagy épp, hogy végtelenül akaratos, mert végre szabadon formálhatja a döntéseit.
Minden élményünk, interakciónk hozzáad valamit a saját etikett könyvünkhöz, és eszerint próbálunk élni. De az én könyvem és a te a könyved különbözik. Más nyelven is van írva. Szóval átvezethetetlen. De akkor honnan fogom tudni, hogy most nekem kell bocsánatot kérnem? Ha szerintem én nem követtem el semmit, de a másik be van feszülve, és egyértelműen úgy érzi neki van igaza. Mit tehetünk ilyenkor? Adjuk fel az elveinket és hódoljunk be a békéért? Vagy tartsunk ki, mert nekünk van igazunk?
Mi a megbocsájtás egyáltalán?
Amikor valami olyan történik velünk kívülről, ami fájdalmat okoz, az egónk különböző készleteiből választ egy megfelelő reakciót. Ha szeretem az embert, aki tette velem, akkor csalódottságot érzek, mert igazán nem hittem volna, hogy pont Ő ezt fogja tenni velem. Valaki, akit ennyire szeretek, ekkora fájdalmat okozzon. Ha amúgy is idegesít az illető, akkor haragot és dühöt fogok érezni a tette miatt, hisz mi mást is várhattam volna ettől az alaktól, akiről alapjaiban is megvolt a véleményem.
De miért kéne megbocsájtani? Hisz valaki bántott, meggyötört, fájdalmat okozott, pácolódjon csak a levében!
Valóban, az emberi gondolatok az egó segítségével eddig jutnak. Mert engem bántottak. Mert nekem okoztak rosszat. Mert velem tették. Ki vagyok akkor én? Az áldozat. A szegény áldozat, aki ellen mindez összefogott. És a másik pedig a a nagy gonosz farkas, az okozó, aki minden emberi jóérzése ellenére ilyet tett. Így tehát visszatérünk az igaz és nem igaz körébe: az áldozat, akivel történik, az, aki nyilván a jó oldalt képviseli, hisz ártatlanul lett támadva. Ő az elszenvedő. A másik a rossz, aki nem alkalmazza az emberi értékeket, és így tesz valamit. Ő az elkövető. Valójában azonban egy nagyon egyszerű dolog történik: két ember két különböző értékrendszere, tapasztalása és interakciója nyomán ellentét alakul ki. Az egyik ezt hiszi, a másik azt. Mindkettőnek igaza van, mert mindkettő a saját igazságai alapján él. És nem feltétlenül akar rosszat. Vannak persze azok, akiket elborít a harag, a fájdalom, és tudatosan akarnak bántani másokat, hogy nekik is fájjon. Mert bennük fájdalom, félelem , el nem fogadás van, és mivel nem bírnak vele megbirkózni, ezért amint lehet megpróbálják ezeket az energiákat kiadni magukból, és megrugdalnak másokat. Ismerjük a típust: szinte várja, hogy provokálják, hogy ránk vethesse magát, hogy valaki figyeljen már rá... vár valakire, akire reagálhatna. Mert az egó úgy hiszi, ha nekem szar, akkor nekem attól jobb lesz, ha a másik is szenved kicsit. De az alap esetben, amikor magunkban azt kérdezzük, hogy „hogy tehette ezt?” akkor valójában az illető nyilván nem egyenesen direktben akarta ezt elkövetni.
Számtalan esetben bánthatunk meg másokat anélkül, hogy emögött komoly és alapos megfontolás és felkészülés állna. Ilyenkor persze egyszerű a képlet és bocsánatot kérünk. Miért? Mert megértjük, hogy a másiknak ez fájdalmat okozott és nem akarjuk, hogy a másik szomorú legyen. Mert tudjuk milyen, amikor minket bántanak, amikor nekünk rossz, amikor mi sírunk. És átérezzük ezt; együttérzés ébred bennünk, mert mi is megtapasztaltuk már, és nem volt jó... így másnak sem akarjuk. Na meg persze sokszor a könnyebbik út, ha egyszerűen felelősséget vállalunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy nem rendelkezünk az isteni szemmel és a világ minden bölcsességével. Hogy mi is követhetünk el hibákat, vagy léphetünk rosszat. Azt mondjuk ne haragudj, és az energiákat feloldottuk. A tettet nem tudatosan követtük el, de tudatosan felelősséget vállalunk érte, amitől mindkét fél jobban érzi magát és felszabadul.
De mi van, ha a másik nem tudja vagy csak nem érdekli, hogy neki kéne bocsánatot kérni? Ha nem ébred benne együttérzés, sőt... le se szarja, hogy nekünk most rossz.
A megbocsájtás nagy titka, hogy általában akkor kell alkalmazni, amikor valaki valamit elkövet ellenünk. Ha valami olyan történik, ami fáj, amit nem helyeslek, elítélek vagy nem akarok.Ha nem történt semmi, akkor nem kell megbocsájtani sem. Ahogy békét sem a barátainkkal, hanem az ellenségeinkkel kötünk.
És miért?
Mert a harag, a szomorúság, a csalódottság mind-mind alacsony energián rezeg, és belülről mérgez minket. Mert az energia bennragad, elakad és eltömi az áramlást. Mert valljuk be, nem érezzük jól magunkat, amikor haragszunk.
A megbocsájtás belülről fakad és befelé irányul. Először magunknak kell megbocsájtanunk ahhoz, hogy a másiknak meg tudjunk bocsájtani. És nem azért kell megbocsájtanunk, mert ettől neki jobb lesz! Ez ugyanis az első ellenállási pontunk, mert úgy érezzük, ha megbocsájtjuk, akkor az a másikat oldozza fel, szinte mintha helyeselnénk amit tett, és ezért úgy érezzük, ha nem bocsájtunk meg, akkor ez maga a büntetés, vagyis ez a helyes. De a megbocsájtás nem jelenti azt, hogy támogatjuk, igeneljük vagy beleegyezünk abba, ami történt; nem a tettet oldozzuk fel, hanem az energiát, az érzéseket, amik vele járnak. A tett maga nem lett eltörölve, szebbé téve vagy helyes kategóriába sorolva, de mivel megtörtént, és ez van, ezért a megbocsájtás által feloldozom önmagam, mert engem mérgez és nekem fáj. A másik a nagy megbocsájtásunkból semmit nem fog látni, hacsak el nem mondjuk neki; energia szinten megtisztul igen, de a személyek maguk döntenek a tetteik felől. Nem őrá hat a mi megbocsájtásunk hanem magunkra. Nem őt oldozom fel, hanem magamat. Nem neki bocsájtok meg, hanem magamnak.
És most hogy jutottunk el oda, hogy a végén magamnak kell megbocsájtani mások helyett?
Mert már értjük, hogy mi is követtünk el hibákat és bántottunk meg másokat. Mi is tettünk néha rosszat, még ha nem is szándékosan. És amikor a másik olyat tesz, ami minket haragra gerjeszt, akkor valójában olyat látunk, amit valaha mi tettünk. És azért fáj, mert ismerős. És azért nem tudjuk megbocsájtani neki, mert nem tudjuk megbocsájtani önmagunknak.
Soha semmilyen tett, esemény vagy szituáció sem következik be addig, amíg mi magunk meg nem tettük. Ekkor egy lenyomat képződik, s mint egy mag a földben, vár a megfelelő lehetőségre. Amikor ez eljön, a tett kivirágzik, és velünk valami történik kívülről és hat ránk. Onnan tudhatjuk, hogy mi is elkövettük, hogy reagálni fogunk. Mert bennünk valami reagál. Ha nincs közünk hozzá, akkor semlegesek maradunk. De ha reagálunk, haragszunk, megsértődünk, dühösek vagy csalódottak leszünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy hiába tűnik úgy, hogy egy külső szituáció vagy személy az elkövető, és mi az elszenvedők, valójában egy tükörbe nézünk és csak azt látjuk benne, ami bennünk is ott van. Haragot, ha haragszunk magunkra, el nem fogadást, ha magunkat nem tudjuk elfogadni, ítéletet ha magunk felett ítélkezünk. És megbocsájtást, ha megbocsájtunk önmagunknak, mert meglátjuk benne magunkat, és megértjük végre, hogy mindannyian tanulni vagyunk itt, és mindannyian leckéket mutatunk egymásnak. Még ha néha igen fájdalmasakat is, amiket el kell fogadnunk vagy meg kell bocsájtanunk... önmagunknak.
A külső körülmények csak a keret. A világ csak a színpad. A személyek csak tükrök. És ki van ott mindenben? Mi. És csak is mi.
Bocsáss meg önmagadnak, hogy megbocsájthass a világnak. Mert a világ is te vagy. És minden a te világodban Te vagy.
Szeretettel, Elsa
by Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.06.28.
mindennapitudatossag.com
Fb: Mindennapi Tudatosság
Régi website: mindennapitudatossag.simplesite.com
fotó: pinterest
