A megfelelési kényszer és az elvárások egyenlete
Szinte mindannyiunk életében ismert jelenség a megfelelési vágy, mely életünk bármely területére bekúszik, és a legjobban működő kapcsolatainkat is megronthatja. Gondolom sokunknak ismerős az érzés, amikor valaki megkér minket valamire, vagy meghív valahova és igent mondunk, amit szinte ugyanabban a pillanatban vagy legkésőbb a megbeszélt időpontra, de biztosan megbánunk. Hányszor teszünk meg az életünkben olyan dolgokat, amiket valójában egyáltalán nem is akarunk, és csak azért visszük véghez, mert valaki más kérte vagy elvárta tőlünk?
De miért is akarunk megfelelni és mikor is kezdünk mások igényeihez alkalmazkodni?
A mások igényeihez, a világhoz való hozzáállásunkat már gyerekkorban megkezdik alapozni. Amikor kicsi gyerekként kora reggel a sötétben és hidegben felkeltenek, mert mennünk kell az oviba játszani, és mi totál értetlenül állunk gyermeki lelkünkkel, hogy miért is kell nekünk időzített játékban részt venni? Ha a játék egy öröm forrása, miért kell kötelességből csinálnunk és akkor, amikor mások meghatározzák? Amikor iskolásént azzal szembesülünk, hogy elképesztő elvárásokat támasztanak felénk, s egyszerre kell emberként, gyerekként, tanulóként helyt állnunk. S nem sokkal később, amikor minden gyerek számára kezd egyértelmű lenni, hogy mi az, amit szeret csinálni, s ezzel egyidejűleg jó is benne, s mégis innentől fogva korrepetálásokra kell járnia, ahol olyanokkal foglalkozhat, amikben nem jó. Vajon miért is nem hagyhatjuk, hogy gyermekeink eldöntsék maguktól, hogy mit is szeretnének csinálni? Vajon nem elég-e, ha csak támogatjuk őket, és segítünk nekik, amikor kérik? Vajon meddig egészséges beavatkozni egy ember életébe saját elvárásaink és elfojtott vágyaink, vagy éppen meg nem élt, de örökké vágyott dolgaink miatti igyekezetünkben?
Amikor gyerekként elkezdjük megtanulni, hogy rajtunk kívül is vannak emberek, dolgok, kötelességek, szépen beiktatnak minket egy egyenes sorba, ahol mindenkit ugyanazzal a mértékkel mérnek, s így nem is csoda, ha könnyedén eltérhetünk az átlagostól. De vajon baj-e, ha mindenki másban jó? Vajon lehetne-e egy Mozartot a fizika tudása alapján megítélni? Így szépen és fokozatosan nevelődik belénk, hogy az élet minden területén lesz olyan, amit nem szeretünk, nem akarunk, de mégis kell, mert valaki, valahol, valamikor kitalált egy rendszert, és most aszerint él mindenki.
Ahogy felnövünk, számtalan olyan emberrel és szituációval hoz össze minket az élet, ahol be kell adnunk a derekunkat, mert valamilyen ki nem mondott zsarolással hatnak ránk, és személyiségünktől függően el akarjuk kerülni a vitát, csalódottságot, haragot és egyéb egós trükköket, amivel mások a saját akaratukat ránk kényszerítik.
De hogyan is maradhatnánk önmagunk, ha minden irányból csiszolnak minket? Hogyan is lehetünk önmagunk minden szituációban, ha a világ minden egyes szintjén elvárásoknak kell megfelelnünk, s hát a társadalom azért mégis csak egy nagy húzóerő...vagy a szülők...vagy a párunk...vagy az akárki, aki tegnap lehurrogott, mert valami nem tetszett neki.
De miért is akarunk megfelelni? Mi az a rejtett ok, ami miatt feladjuk magunkat, hogy másoknak tetszünk?
A válasz olyan egyszerű: mert mindenki tartozni akar valahova, ahol szeretik és elfogadják. Mert mindenkinek szüksége van egy pár biztató szóra, egy hátveregetésre vagy egy meghitt szerető pillanatra. Mert mindenki legbelül arra vágyik, hogy a környezete szeresse és elfogadja, hogy felnézzenek rá, hogy a nap végén elégedettséget érezhessen. Azért akarunk folyton megfelelni, mert azt hisszük valahol belül, hogy ha mindenkinek jót teszünk, mindenkinek azt adjuk, amire vágyik, azt mondjuk, amit hallani akar, akkor meglátják bennünk a támogatót, akik ott van nekik, és ezért szeretni fognak. Mert látjuk őket, és így reméljük, hogy ők is meglátnak minket. A legbelső bizonytalanságaink és félelmeink elrejtő eszköze a megfelelés. A belső vágy, hogy mindenkinek jó véleménye legyen rólunk, mi legyünk, akikről azt hallhatjuk vissza: „az a nagyon kedves lány” vagy „jajj, hát ő egy angyal” vagy „ó, igen, rá aztán mindig számíthatunk”. Ezek az elismerő szavak melegséget keltenünk bennünk, valahova tartozást és büszkeséget; a szidás, a csalódtam benned, a nem vagy elég jó és nem teszel eleget mondatok viszont félelmet, frusztrációt és blokádokat keltenek, melyeket úgy igyekszünk kivédeni, hogy saját magunkat hozzáigazítjuk a környezeti elvárásokhoz, s reméljük, hogy így végre szeretetet és megbecsülést kapunk.
De vajon beválik-e ez? Vajon megfelelhetünk-e mindenkinek vagy egyáltalán kell-e valakinek megfelelnünk? Vajon azért vagyunk ilyenek, amilyenek, mert így vagyunk jól? Vagy át kell alakulnunk valami mássá? De mégis kinek a véleménye legyen a mérce?
Az elvárások
Nézzük meg a megfelelési vágy ellenpárját, az elvárásainkat. Ha mi meg akarunk valakinek felelni, az azt jelenti, hogy valaki valamit elvár tőlünk, ami számunkra nem természetes vagy legalábbis az adott helyzetben, időben nem, vagy nem úgy szeretnénk. A belső ellenállásunk azonnal mutatja, hogy a magunktól irányuló adás, cselekvés vagy reakció határát elértük,s innentől jön a döntés: engedünk vagy ellenállunk. De vajon minden esetben elvárnak tőlünk, vagy csak mi magunk hisszük, hogy elvárnak s meg kell felelnünk? Vajon mikor reális a másikra hárítani s mikor hozzuk a magunk fejére? S a legfontosabb: vajon mi elvárunk-e másoktól vagy magunktól akármit?
A válasz igen összetett. Ahogy felnövünk a világ, a szüleink, a környezetünk egésze végig hatást gyakorol ránk. Nyilván felnézünk emberekre, s olyanok akarunk lenni, mint ők. Nyilván szeretünk másokat, és örömöt szeretnénk okozni, és nem csalódást. Ahogy mindegy egyes döntésünket meghozzuk, fokozatosan kiépítjük a személyiségünket, azaz az egót. Az egó az összes tapasztalásunkból, gondolatunkból, minden megélt és meg nem élt érzésünkből táplálkozik. Ha gyerekként azt tanuljuk, hogy ilyennek és ilyennek kell lennünk, hogy elfogadjanak, szeressenek, örüljenek nekünk és beilleszkedhessünk, akkor ezek az életünk és a személyiségünk pillérei lesznek. Ezek alapján azonosítjuk magunkat, s döntjük el, hogy mi az ami belefér nekünk, és mi az, ami nem. Mert apa szerint a kemény munka az élet alapja, így egész életemben keményen kell majd dolgoznom, s szinte szégyent érzek, ha elveszítem az állásom. Mert a Nagyi szerint egy tisztességes lány este tíz után csendesen piheg az ágyában, így a koleszben sem nagyon merem elengedni magam és kiélni a szabadságomat. Mert a tanárom szerint a buddhizmus egy vallás, így imádkozzunk együtt, s talán sosem fogok túllépni ezeken a dogmákon. S lesznek persze olyan dolgok, amiket nem magunktól építettünk bele az életünkbe, hanem mert kellett, mert mondták, vagy mert az volt az egyetlen út. S lassacskán kialakul az értékrendszer, amihez az évek alatt az összes tapasztalásunk hozzákapcsolódik és folyamatosan bővül mindazzal, amit még tennünk kell. Mert családot kell alapítani. Mert keményen kell dolgozni. Mert csak a halál után lesz nyugalmunk. Mert csak a vallás adhat menedéket stb.
A megfelelésünk nagy része tehát saját magunk által épített bástyákból áll, amiket olyan tapasztalásokból építettünk, ahol nem tetszettünk, ahol mások elítéltek, leszidtak, saját képükre akartak formálni vagy csak pusztán egyértelművé tették, hogy ez van, és kész. Ezen bástyák az évek alatt komoly várvédelmet biztosítottak, és ezeknek a mezsgyéjén lavíroztunk a döntéseinket illetően. És miért? Hogy szeressenek és elfogadjanak. Mert ha követjük az útirányt, amit mások szabtak, akkor jó mederben haladunk,és tisztelni fognak, büszkék lesznek ránk és szeretni fognak érte.
És ugyanezen elvet mi magunk is alkalmazzuk, amikor mi várunk el valamit valaki mástól. Amikor a mi mércénket használjuk, hogy a másik tetteit, döntéseit mérlegre tegyük. Amikor azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk, mi a jó a másiknak, s ha magától nem teszi, akkor egészen a halványabb zsarolásig is képesek vagyunk elmenni. Igen, minden alkalommal, amikor az akaratunkat a legkisebb mértékben is rákényszerítjük a másikra, vagy bármiféle „ha nem teszed”, „jobb lesz, ha így teszel”, „megbánod, ha nem úgy teszel” vagy „ne szomoríts el”, „ne okozz csalódást” fegyvereivel dolgozunk. Amikor a másik részéről nem fakad természetes úton, akkor nyomást gyakorlunk, hogy elérjük, amit szeretnénk. És persze ez nem azt jelenti, hogy ne neveljük a gyereket, vagy ne álljunk ki magunkért, vagy ne tegyünk meg másoknak dolgokat. Ez pusztán csak annyit jelent, hogy meg kell kérdeznünk, magunkért vagy a másikért cselekszünk. Mert ha a másikért, akkor önzetlenül tesszük, vagyis nem várunk el tőle. Semmit. Sehogyan. Elmondjuk, megosztjuk, utat és példát mutatunk, de nem rágunk be, ha nem követik a mi utunkat. Nem érzünk csalódást, ha a másik máshogy érez vagy gondolkodik valamiről. Nem keltünk benne feszültséget és félelmet, aggodalmat csak azért, mert szerintünk nekünk van igazunk. Szabadon hagyjuk lenni, és hagyjuk, hogy éljen.
S honnan tudjuk, hogy elvárunk?
Nagyon egyszerűen. Amint nem az történik, nem úgy történik, ahogy mi akarjuk, akkor reagálunk. S az egó nagy készlettel dolgozik, minden eseményhez saját eszköztár. A düh, harag, csalódottság, kicsinek érzés, a nem elég, a nem megfelelő mind egy egy maszk, amit előrántunk, ha elvártunk, s helyette csalódtunk. Ha a másik magától követi az utunk, az szép. Ha irántunk való félelméből, rettegéséből, kötelességéből vagy egyéb belső kiegyensúlyozatlanság és elfojtás miatt követ, akkor az se neki, se nekünk nem jó. Neki nem, mert előbb vagy utóbb elege lesz, és robbanni fog. S akkor ki lesz a hibás? Mi természetesen, hisz mi küldtük arra az útra, mi mutattuk neki az irányt, miattunk tette, csakis értünk. Egy nagy kerek perecet, magáért tette. Mert könnyebb volt engedni, megfelelni mint kiállni, és szépen lebeszélni a dolgot... mert valahol félt önmagát adni, magát megmutatni és felvállalni. Ahogy mi is magunkért tettük, hisz ha valaki azt teszi, amit mondunk, attól erősnek érezzük magunkat. És ez az erő elhomályosítja a saját gyengeségeinket. Másokon uralkodni mindig könnyebb, mint magunkba mélyen belenézni, és saját magunkkal igazán szembenézni. Másokat irányítani a saját mércénk szerint könnyű, s valahol lehetetlen feladatot is állítunk mások felé. Hisz hogyan is lehetne, élhetne valaki, pont ugyanolyan, mint mi? Más tapasztalások, más szabályok, más világkép s így más értékrendszer. Még a hozzánk legközelebb állókkal is mindig találhatunk olyat, ahol máshogy látjuk a dolgokat. S baj ez? Dehogy, hisz színesen szép a világ.
És akkor visszakanyarodtunk a megfeleléshez. Hogy hogyan és miért is akarunk megfelelni? És hol is engedünk másoknak?
Minden, amit magunktól, természetes belső indíttatásból szeretnénk tenni, megélni, mondani, azt kövessük. Amikor viszont csak azért, mert mások szeretnék, elvárják vagy csak félünk nemet mondani, mert félünk, h megbántjuk a másikat, akkor vegyünk egy mély levegőt és szilárdítsuk meg a határainkat. Mert csakis rajtunk múlik. Nem kenhetjük a másikra. Mi magunk döntünk, hogy mit engedünk meg magunknak és másoknak. Hogy meddig van és mennyi hatalmuk. S ugyanezt alkalmazzuk a kapcsolatainkban is: ne várjunk el semmit, mert mi sem szeretünk másoknak megfelelni és belülről feszülni. Legyünk tekintettel másokra. Mindenkinek mások a határai , mások a gyengeségei. Mutassunk irányt, de hagyjuk, hogy mindenki maga járja az utat. S ha ki kell állnunk magunkért gondoljunk arra, hogy jobb az őszinteség, mint a későbbi nagy veszekedés. És később úgyis megbánnánk, hogy engedtünk.
Ha szeretetből teszünk, elégedettséget és szeretet érzünk; ha félelemből teszünk, feszültséget, ellenállást és frusztrációt érzünk.
Kövessük hát a belső iránytűt, a szívünk szavát. Lágyan, szelíden, rugalmasan, de kitartóan és stabilan haladva keresztül az életen.
Szeretettel, Elsa
By Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.04.25.
mindennapitudatossag.com
Fb: Mindennapi Tudatosság
Régi website: mindennapitudatossag.simplesite.com.
fotó: pinterest
