Ítélkezni csúnya dolog, ezt mindenki tudja, mégis úgy tűnik, hogy ez az a valami, amit szinte mindenki rendszeresen csinál. Minden ítélet, akár pozitív, akár negatív, de mégis csak egy ítélet. Sajnos az emberek többsége álló nap mást sem csinál, mint ítélkezik tudattalanul vagy tudatosan, hol mások, hol pedig önmaga felett. Gondoljunk csak bele, hányszor állítunk valamit valakiről vagy valamiről negatív formában, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lennénk. De szar az idő. Hogy áll a hajam? Ez de gáz. Ronda vagyok. Milyen nyomott vagy. Képtelen vagyok erre. Milyen szar az élet. Mekkora már a hasa. Hogy tud valaki így kinézni? Hogy lehet így viselkedni! Már megint elrontottam, de béna vagyok. Na ma nem nézel ki olyan szarul, mint tegnap.... igen, és a sort folytathatnám. Sajnos ítélkezni, bármilyen csúnya dolog is, nagyon egyszerű, könnyű és sokszor átcsusszan a jólneveltség burkain is, mert igencsak simulékony a természete. Olyan könnyedén állítunk dolgokat és ejtünk ki szavakat a szánkon anélkül, hogy igazándiból éreznénk a súlyát a mondandónknak.
Az ítélkezés ha jó, ha nem, általános. De vajon miért? Vajon miért érezzük úgy, hogy folytonosan ítéletet kell mondanunk mások és magunk felett? Jobb lesz tőle? Erősebbek leszünk? Kevésbé fáj? Vagy talán mindegyik egy kicsit? Egyáltalán mi a csoda az ítélkezés?
Az ember ugye érez, lát, hall dolgokat, és ezek folytonosan áramolnak keresztül a mi saját szemüvegünkön, az egón. Az egó megszűri a tapasztalásainkat, és észrevétlenül ugyan, de szépen besorolja őket a minket ért tapasztalásokhoz kapcsolódó érzelmi lenyomataink alapján. És mivel az ember nem csak egyszer él, így jó sok a lenyomat, amikből válogathat... a nagy sebek, a nagy traumák ugyanis jönnek velünk tovább életről életre, s ha nincsenek is velünk mindegyikben, ahol lehetőség van arra, hogy szembenézzünk velük, ott megjelennek... és kifejtik a hatásukat. Amint valami olyan történik, olyat látunk vagy hallunk, ami bennünk lenyomatként szerepel, azonnal bekapcsol a riadó, és reagálunk. Ha például kissé telt vagyok,amitől kevés az önbizalmam, akkor ha meglátok valaki mást fura hajjal vagy nekem nem tetsző ruhában, akkor rögtön kiegyenlítem a belső bizonytalanságomat azzal, hogy róla gyorsan gondolok vagy talán mondok is valamit, amitől az én kövérségem kevésbé zavaró (számomra) ... vagyis micsoda ronda haja van, hogy mert így kijönni az utcára? Igen, a másiknak semmi baja nincs a hajával, de nekem annál több bajom van magammal. Minden egyes ítélet, amit másokra mondunk magunkra utal. És tökmindegy milyen köntösbe bújtatjuk, mert mindegyikőnknek vannak sebei, vannak elhangzott fájdalmas mondatai és kimondott szavai, mindegyikőnk megélt már olyat, amit megbánt vagy elítél önmagában. S ezek mind ott sorakoznak, s amint elér egy tapasztalás, máris előbukkan, csak éppen mivel nem szeretünk befelé nézni, így könnyebb azt hanyagolni, és kifelé élni. Vagyis nem nézek azzal szembe, hogy kissé telt vagyok, s talán nincs kedvem, erőm vagy lehetőségem, hogy lefogyjak, de ezt elfogadom, hanem helyette ez belülről feszít és kifelé meg árad... ítéletek százaiban.
Ha megfigyeljük egy napunkon az összes gondolatunkat, na jó ez erős, a gondolataink többségét, akkor megnézhetjük mindazon gondolatokat, amelyek folytonosan előbukkannak, s mind-mind ítéletekből állnak. Hogy milyenek vagyunk, hogy mire vagyunk vagy nem vagyunk képesek, hogy a másik milyen, vagy milyennek kéne lennie minimum, hogy mit tesz vagy nem tesz, milyen az élet, a világ, és úgy egyáltalán az egész...
És mindezt miért?
Nagyon egyszerű: mert ha bennem van valami, amit nem szeretek vagy nem tudok elfogadni, akkor azzal szembe kellene néznem. De az nem szép ugye, fájdalmas, félelmetes, egyszóval passz. Ellenben mindig fogok olyat találni, amit elítélhetek, és kiereszthetem a gőzt. Mert nekem nincs, mert nekem fáj, mert én félek, mert én irigy vagyok, és ettől nekem jobb lesz. Mert ha őt elítélem, ha róla mondok valami csúnyát, valami legalábbis egy kissé kellemetlent, akkor attól nekem jobb. Pontosabban az egómnak, aki imádja, ha ítélkezhet, mert ettől ő több és jobb és nagyobb, és a középpontban van ugye... s azt is imádja, ha felette ítélkeznek... csak éppen az legyen szép, és kedves és pirospozsgás. Bizony, a pozitív ítéletet úgy hívják dicséret. És ez valójában egy szép dolog, ám az egónak ez édes mindegy. Mert imádja ha dicsérik, ha fényezik, ha simogatják, mert ettől is erősnek érezheti magát. Mert ő jobb, mert ügyesebb, mert erősebb. És ha ez nem jön össze, mert nincs ott senki, aki őt fényezheti, akkor fényezi magát, s ha nem talál erre okot, akkor hármas fázis, forduljunk kifelé, és uzsgyi találjunk valakit vagy valamit, amit elítélhetünk.
Egyszóval, ítélkezés= egó. Minden egyes ítélet tőle származik, és hozzá ér vissza. És honnan tudjuk, hogy ítélkezünk? Mert belülről dobog. Mert belül megmozdul valami, egy apró szikra, egy régi vágás vagy seb, mely hasogat és sajog, de oly mélyre temettük, és annyira süketek vagyunk felé, hogy nem is figyelünk oda. De ott van, s amint lehetőség van, azonnal jelez felénk. Amikor valaki ítélkezik felettünk, s mi erre reagálunk, akkor valami bennünk, ami bennünk van, s nem a másikban, reagál. És mivel az ítélet nem szép és nem esik jól, ezért ugye mit tesz az egó? Személyesre veszi, megsértődik vagy azonnal visszatámad. Amikor pedig mi ítélkezünk, akkor is ott a seb belül, csak éppen automata üzemmódban fut, így a magam fájdalmát vagy félelmét takargatom azzal, hogy kifelé kemény-legény módjára ontom magamból a szöveget, és minél hangosabb vagyok, annál erősebbnek érzem magam, s annál inkább elhalványodik bennem az a bizonyos kicsi seb, ami miatt nem vagyok rendben, és kompenzálnom kell magam.
Minden ítélet, akár mi tesszük, akár reagálunk arra, amit más felénk tesz, de ránk mutat vissza. Bennünk van valami, amivel nem tudunk szembenézni, amit nem tudunk elfogadni, amit nem bírunk elfelejteni.. és ez csak nő, és nő, amíg el nem jutunk addig, hogy szembenézünk vele; hogy a figyelmünket adjuk neki, és megvigasztaljuk, és elsiratjuk, és megbocsájtjuk. Önmagunknak. És ezzel feloldozzuk magunkat, és azt az aspektusunkat, aki ezt a valamit elkövette. Mert mi már valaha megtettük, és elítéltük önmagunkat miatta. S azóta, azóta, hogy akkor ott megtörtént, azóta is hat ránk, és szégyenünkben, fájdalmunkban ostorozzuk inkább a világot... vagy magunkat, mert sokan vannak, akik mások felé kedvesek, de önmaguk felé nagyon is szigorúak. Akik maguknak nem tudnak megbocsájtani, s ezért úgy érzik, hogy szinte bűnhődniük kell, s ezt nem máshogy teszik, minthogy önmagukat szabotálják, és erősítik magukban a hitet, hogy megérdemlik. És innen igen nehéz egy egészséges önbizalmat visszaépíteni. Úgyhogy ne tegyük!
Akármelyikek legyünk is, de az egyetlen módja, hogy feloldozzuk, az a megbocsájtás. Önmagunknak először, és utána annak, aki a tükröt tartotta. Mert a mi ítéletünk hatása most érik be, s a karmánk kiegyenlítődik, ha megfejtettük az okot, és megtapasztaltuk a dolgot; de a másiké, aki épp ítélkezett felettünk, az övé most került a földbe, s mostantól virágzásra készülődik. És ő is kap majd egy tükröt, és egy ítéletet más felől, addig pedig ítélkezik önmaga felett... titokban, elrejtve és némán.
Próbáljuk az emberekben a szépet látni, a fényt erősíteni azzal, hogy nem a negatív dolgokra hívjuk fel a figyelmet, hanem a pozitívokra. Mert mindenkiben van olyan, amire büszke lehet, amit szerethet magában, és ezzel erősítheti. És minden pozitív elhangzott mondat minket is erősít, mert nem az egót, hanem a lelket szólítjuk meg vele; nem a hibákat nagyítjuk fel magunkban, hanem a sikereket; nem szomorúságot okozunk hanem boldogságot.
Igen, senki sem tökéletes, de mi sem vagyunk azok, ne ítélkezzünk tehát, ha megoldható. S ha mégis, akkor takarjuk be legalább egy kis cukormázzal, hogy legalább az élét elvegyük, s készüljünk fel, hogy felénk is elindult egy parittya, s előbb utóbb de utolér... s akkor, legkésőbb akkor elkerülhetetlen lesz, hogy szembesüljünk önmagunkkal, s az ítélettel, melyet egyszer régen elindítottunk, s most visszaköszön, hogy emlékeztessen: ítélkezni nem szép és nem jó; hagyjuk el, s helyette erősítsük magunkban is és másokban is a fényt, a meleget, a boldogságot. Így a karmikus rétünk pozitív tettekkel lesz tarkított, s ide már érdemes lehet majd visszatérni.
Szeretettel, Elsa.
Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.09.27.
mindennapitudatossag.com
mindennapitudatossag.simplesite.com
fotó: pinterest
