Mi a valóság?
Az emberek nagy része számára ez egy egyértelműen hülye kérdés. A valóság az, amit látunk, ami minket körülvesz, a világ, amiben élünk. A valóság a világunk fizikai kerete, amin belül mi emberek operálunk. De vajon mindenki számára ez a valóság? Az állatok számára ez a valóság? Ha valaki a Földre jönne élni, vajon ő is ezt a valóságot tapasztalná meg? Egyáltalán, csak egy valóság létezik?
Nézzünk meg egy egyszerű példát:
Négy ember sétál az utcán, és hirtelen szembejön egy nagy fekete kutya. Az első ember fél a kutyáktól, ezért megijed. A második viszont szereti a kutyákat, így boldogság önti el. A harmadik utálja a kutyákat alapból, így haragot és gyűlöletet érez. Az utolsó viszont egyáltalában nem érdeklődik a kutyák iránt, teljesen semlegesek az érzelmei, szinte észre sem veszi, hogy a másik három min megy keresztül.
Melyikük valósága az igazi? Az, aki félelmet tapasztalt, az amelyik boldogságot, talán az, amelyikük haragot, vagy az utolsó, aki nem érzett semmit? Egy valóság volt-e ez a szituáció? Hisz ha kívülről valaki elmeséli ezt a történetet, mit érzünk? Semmit. Az ég adta világon semmit. Még ha az elsőt fel is falta volna ott helyben, akkor is maximum részvétet érzünk, de semmiképpen sem érezzük magunkénak az eseményeket. A külső szemlélő számára, akinek nincs érzelmi kapcsolata a szituációval, tehát a valóságuk egy szimpla kép: négy ember és egy kutya találkozása az utcán. De a benne lévők számára, azoknak, akik megtapasztalták magát a szituációt mindegyiküknek valami mást jelentett. De valójában milyen volt a kutya? Haragos, morgott, mosolygott vagy egyáltalán reagált-e a kutya akármit? Volt-e bármelyikük számára ok, hogy érezzenek valamit, és ezáltal négy teljesen más valóságot tapasztaljanak meg? Mi okozhatja azt, hogy egy teljesen szimpla és semleges szituáció minden emberben ennyire más érzéseket hozzon létre? És miért nem volt számukra egységes a valóság?
A példánkból két dolgot szűrhetünk le:
1. A külső szemlélő számára az események többsége teljesen semleges, egészen addig a pontig, amíg mi magunk nem kapcsolódunk érzelmileg az adott szituációhoz, és magunkévá nem tesszük azt. Például, ha én a külső szemlélő már meg lettem harapva egy kutya által, akkor az elmesélés alatt is rettegés fog el=személyessé teszem.
2. A valóság úgy tűnik, hogy rugalmasan változik a megtapasztaló hozzá való viszonya által. Ha félek tehát a kutyától, akkor a kutya puszta képe is rettegést okoz; ha szeretem a kutyákat, akkor viszont azonnal öröm és szeretet jár át tőlük.
Tehát a valóságunkat befolyásolják az érzelmeink, a gondolataink, az adott szituációhoz vagy emberhez való viszonyunk, és maga a megtapasztalás folyamata. Amíg én magam meg nem tapasztalom, addig számomra egy adott valóság puszta történet. Amint magamévá teszem, érzelmileg, gondolatilag vagy megtapasztalás által, vagyis, hogy átélem vagy már átéltem, azonnal sajátomnak érzem, és személyiségemnek megfelelően fogok reagálni rá. Ha megharapott egy kutya, amikor kicsi voltam, akkor az egy negatív, félelmetes élmény, mely nyomot hagy bennem. Innentől kezdve nagy a valószínűsége, hogy a kutyákkal való viszonyomat erősen befolyásolni fogja ez az élmény, s innentől mindig ugyanúgy fogok rá reagálni: ebben az esetben félelemmel.
Vajon mitől reagálunk mindannyian mindenre különbözően? És ha így van, akkor ugyanazt a valóságot tapasztaljuk-e meg?
A válasz az, hogy nem. Senki soha nem tapasztalja ugyanazt a valóságot. Két ember ugyanabban a szobában, ugyanabban a pillanatban is ezermillió különböző érzés, gondolat, tapasztalás, kondíciók és emlékek hatására mind különböző dolgokat fog megtapasztalni. Pont úgy, ahogy öt ember ötféle dologra emlékezne egy eseménnyel kapcsolatban, pedig egy asztalnál nyomorogtak mindannyian, mégis mást és mást mesélnek el.
Gondoljunk bele: vajon egy gyerek, aki India egyik nyomornegyedében nő fel, és egy másik, aki Malibu Beach-en él, vajon egy ugyanazon valóságot érzékeli? Melyikük mit mondana a valóságról, az életről magáról? Gondolkodhatnak-e ugyanúgy a valóságról, megélik-e valaha egymás valóságát? Vajon, ha valakinek elpusztul az egész városa és az, aki ezt végignézi a tévében ugyanazt a valóságot tapasztalja? Nyilvánvalóan tehát az életkörülményeink jelentősen befolyásolják, hogy milyen a valóság számunkra. Tehát ki tapasztalja meg ugyanazt a valóságot, amit én?
Senki más. A valóság szó szerint totálisan szubjektív. Minden, ami valaha hat vagy hatott ránk, az lenyomatott hagy bennünk. A jók természetesen boldog, meleg és harmonikus érzéseket váltanak ki, míg a tragikus vagy fájdalmas események szomorúságot, haragot vagy félelmet fognak okozni. Ahány ember, annyi élet és annyi tapasztalat... tehát pont ennyi valóság is.
Tehát van-e egy bizonyos valóság? Vagy mitől lesz a mi egész civilizációnk számára ez a valóság?
A nagy közös emberi civilizációnk valósága azért tűnik ennyire egységesnek és fizikailag szinte tapinthatónak, mert mi mindannyian együttesen támogatjuk azzal, hogy hiszünk benne és részt veszünk benne. Együtt álmodjuk a valóságot. Ha az emberiség egyszer csak felébredne, és úgy döntene, hogy ez a valóság nem felel meg, akkor egy szempillantás alatt egy újat teremthetne. S habár most pont ez történik, ez még messze van, mert egyelőre ott tartunk, hogy felfedezzük, a valóság nem egységes és nem teljesen valóságos.
De hogyan is hozzuk létre a saját valóságunkat?
Bár hihetetlennek tűnik, de a gondolataink alakítják a valóságunkat. A gondolatainkkal irányítjuk, hogy mit tapasztalunk meg. Ezért is történhet meg, hogy valami történik például egy utcán, és lesz olyan, aki konkrétan elsétál az események mellett, és este otthon a tévéből tudja meg, hogy három ember karambolozott konkrétan az ő lába mellett. Vagyis számára a baleset meg sem történt, az ő valóságában nem szerepelt. Akik látták, és akik az autókban ültek, azok megtapasztalták, ezért valóságos volt számukra.
Egész egyszerűen folyamatosan szelektálunk, hogy mit engedünk be a valóságunkba, és mit nem. És mivel mindannyian más dolgok hatására váltunk olyanná, amilyenek ma vagyunk, ezért mindenki számára más és más a fontos, a félelmetes, az aggasztó vagy a boldogságot okozó. Minden ember a maga saját készletéből építi fel a valóságát. Mindannyian a saját magunk kis valóságában élünk, amik folyamatosan interakcióba lépnek más emberek, közösségek, csoportok, országok és végső soron az egész bolygó valóságával. Pont úgy, ahogy felosztottuk a világot országokra: különböző emberek, saját nyelv, sajátos szokások, de mégis, mind emberek, mind életek, és együttesen a bolygónk.
Úgy képzeljük el, mint egy nagy színpadot. Mi magunk vagyunk, akik a térben megálmodjuk a darabot, majd létrehozzuk a keretet, a színpadot. Mi magunk rendezzük be a bútorokkal, mi magunk írjuk a zenét, a forgatókönyvet, osztjuk ki a szerepeket és válogatjuk be az embereket a darabunkba. Lesznek, akik barátok, szeretet, kedvességet, önzetlenséget adnak, és lesznek a gonoszok, akik bántanak, átvernek, elpusztítanak minket. Lesznek nagy akadályok és nagy sikerek, lesz szerelem és bánat, lesz fény és sötét, mert mindent meg akarunk tapasztalni. És akkor a színpad készen áll, a szereplők mind ott vannak. A darab elindul; mi magunk vagyunk az összes szereplő, akik mind mutatnak valamit nekünk, mi magunk vagyunk a nézők és az egész darab is. A mi gondolataink, érzéseink, álmaink és vágyaink, legmélyebb félelmeink és elfojtásaink, mind-mind ott vannak benne a darabban, amit mi alkottunk, és mi is élünk meg. A mi valóságunk.
És pont ugyanígy mindenkinek van egy saját színpada, és sokáig osztozunk a darabokon. Barátok leszünk vagy szerelmesek, osztálytársak vagy csak ismerősök, mind szereplünk egymás darabjaiban, amíg az érdeklődésünk, az életünk forgatókönyve egy irányba tart. Amikor az utak szétválnak, a színpadok is eltávolodnak, és a szereplők hozzáállásától függően rész-szereplők leszünk, vagy teljesen kiírnak minket a darabból, mert már mindent megmutattunk egymásnak.
A valóságunkat tehát csak mi alakítjuk. Amit, akit akarunk beengedünk, amit nem szeretünk, az távol tartjuk. Ha valaki maga távozik, az fáj és elsiratjuk. Ha nem érkezik el sosem, örökké vágyjuk.
De nálunk az erő, és nálunk van a toll. Mi írjuk a darabot, és mi vagyunk a felelősek, ha a darab befuccsol; nem a színészek, akik eljátszották, és nem a zenészek, akik hanggal aláfestették. Mi írtuk a darabot, mi játsszuk az összes szerepet is, és mi döntjük el, hogy mikor és hogyan ér véget a darab: boldogsággal és tapsviharral, vagy sírdogálva és egész életünket elátkozva.
Figyeljünk tehát a gondolatainkra és érzéseinkre, mert felelősek vagyunk a valóság megteremtésében, és nem mindegy, hogy boldogságot, szeretetet és békét vagy haragot, félelmet, háborút és pusztulást álmodunk-e magunknak, és az egész bolygónknak... mert a sok kis álomból egy nagy közös álom születik; a mi emberi civilizációnk.
Szeretettel, Elsa
By Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.04.11.
Fb: Mindennapi Tudatosság
mindennapitudatossag.simplesite.com
fotó: pinterest
