Csak meditálni kell, meg pozitívan gondolkodni, mindenkit elfogadni és szeretni, és akkor minden gyümölcs az ölünkbe hullik. Amikor az ember elindul az önismereti utazásra, megpróbál felkészülni. Olvasunk, keresünk, meditálunk, csoportokhoz csatlakozunk, hogy jobban értsük mi is történik. Mindenki hallotta már a szlogent, hogy pozitív gondolatokkal mindent meg lehet teremteni, és az életünk sitty-sutty csodálatossá válik. Ez sajnos egy hatalmas tévedés. Persze a végén minden csodaszép, de még így is akadnak napok, néha hetek, amikor egyszerűen csak minden negatív. És akkor hiába gondolok arra, hogy majd jó lesz, hogy minden szép, hogy minden oké lesz majd egyszer, mert itt és most minden tökre de szar, elegem van, és szívem szerint hagynám a csudába az egészet. De akkor miért is éri meg nekiindulni? Miért is lép az Útra ennyi ember?
Az önismereti utazásunk tele van érzelmi hullámvasutakkal... az eleje, az ébredés szakasz, izgalmas; minden érdekes, minden ismeretlen vagy épp, hogy teljesen ismerős. Szárnyalunk, minden jól alakul, mögöttünk az univerzum hatalmas cunami hulláma, mely röpít minket át az életen. Igen, az eleje egy nagy löket, mert az egész Mindenség üdvözli az ébredő lélek választását. Ám nem minden csupa csillámfény és kacaj.
Az út második szakasza lefelé ível inkább... a mélységbe lenézni, önmagunkat meglátni, az árnyékkal szembenézni... nem éppen kellemes. Az érzés arra hasonlít, mint amikor lemegyünk a pincébe, ahol legutóbb dédapánk volt lent vagy kétszáz évvel ezelőtt, és most rajtunk a sor, hogy alámerüljünk és kipakoljuk a szemetet. Kinyitjuk az ajtót és elönt a sötét és a hideg... megcsap az elmúlás és az eltemetett cuccok dohos szaga... nem szép és nem fényes... a szerencsétlen ébredező sokkolva áll az ajtóban a kilincset tartva, és azon agyal, vajon jó helyre jött-e. Hisz arról volt szó, hogy minden jó lesz és szép lesz, és bőség száll majd alá. Ehelyett egy nagy kupac trutyi szemez velünk, és nem tetszik... határozottan nem tetszik. De mivel az ajtót kinyitottuk a fény beáramlott... és amint a fény eléri a homályt a sötét kibontakozik. Máshogy nem is lehetne, hisz a fény mindent elér s mindent áthat. Ha a villanyt felkapcsoltuk, már nem mondhatjuk, hogy nem láttuk mivel állunk szembe. Úgyhogy ledobjuk a kilincset, mondván a zár már amúgy is letört, és felvértezzük magunkat, hogy nekiállunk kitakarítani ezer élet eltemetett mocskát.
Jól kifejezi, hogy mivel is állunk szemben. Az ember ugyanis nem egyszer él; ezernyi élet áll mögöttünk, számtalan karakter, rengeteg tapasztalás, és milliónyi eltemetett emlék és lenyomat. Ezek a mai életünkben is szerepet játszanak, csak éppen tudattalanul. Azért vagyunk olyanok, amilyenek, azért reagálunk úgy, ahogy, mert ezek a lenyomatok aktívan alakítják azt, akinek képzeljük magunkat. Ha valaki egyszer meghalt egy pókveremben, az élmény olyan mély lenyomatot hagy a lelken, hogy a következő jó pár életében rettegni fog a pókoktól. Ha valaki egy földrengésben leli halálát, akkor a szűk folyosók, mély alagutak és járatok lesznek számára rémisztőek. De nem csak maga a test csere, azaz a halál, az, ami lenyomatot hagy. Minden élményünk elraktározódik, és amint lehetőség nyílik megtapasztaljuk; hogy kiegyenlítsük vagy hogy, meggyógyítsuk. Minden rossz élmény egy megfagyott félelem pillanat, mely szó szerint belefagy a lélekbe, és amíg meg nem tisztítjuk, addig aktívan működik bennünk. Ha belegondolunk, hogy csak ebben a jelenlegi életünkben mennyi rossz élményt tettünk félre, mennyi fájdalom, félelem vagy csalódottság él bennünk, könnyű elképzelni, hogy miért is annyira sokkoló, amikor visszamenőleg száz életre kell ezekkel szembenézi.
Ezt a szakaszt úgy képzelhetjük el a legkönnyebben, hogy van egy nagy ötemeletes házunk, melynek van padlása is. Az életeink folyamán a tudatunk legalapabb részét használjuk csak, azaz az első emeletet. Ha tudjuk is, hogy vannak felettünk, akkor sem megyünk fel. Az első emeleten megvan minden, amire szükségünk van. Életeken át csak az első vagy talán a második emeletig lakjuk be magunkat. Ám minden egyes alkalommal, amikor meghalunk, az adott életünknek az összes negatív emlékét felpakoljuk a padlásra, majd rácsukjuk az ajtót.
Az életek folyamán a lélek folyamatosan fejlődik. A fejlődésével együtt jár, hogy egyre többet tud meg magáról, azaz a házról. Már a harmadik és a negyedik emeleteket is ismerjük, feljárunk oda, lassan oda is pakolunk. Az életeink mind a fejlődést szolgálják, így mi is egyre nagyobb részt használunk ki a házunkból, azaz a tudatunkból. A padlás tartalma azonban folyamatosan nő, és egyre jobban tele van zsúfolva.
Elérünk az utolsó emberi életünkhöz, amikor is az önismereti utazás és önmagunk felismerése mellé tesszük le a voksunkat. Ebben az életben már nem akarunk bizonyos karaktereket megformálni, újdonságokat megtapasztalni; ez az összegző élet, mivel a lélek már mindent megtapasztalt, amit akart; minden volt, ami valaha lenni akart.
Ebben az életben az egész házat használjuk már, tudunk minden emeletről, ismerjük őket, és már nem hat ránk különösebben a sok élmény, amik az alsóbb emeleteken zajlanak. Most elhatározzuk, hogy felmegyünk a padlásra is, mert itt az ideje, hogy a ház végre teljesen a mi birtokunkba kerüljünk, és mindenről tudjunk, ami ott történik. Már a lépcsőn felmászni a padlásig sem volt könnyű, de onnan ledobálunk mindent az alsóbb emeletekre, és könnyedén kiürítjük mint szemét. Aztán felérünk a padlásig és kinyitjuk az ajtót. A korábbi pincés hasonlat itt is megállja a helyét: sötét van, kosz van, nem is látunk el a sarkokig. A homály elborít és szinte kapaszkodik belénk. És miért? Mert az összes sötét ami a padláson van, mind mi vagyunk. Az összes félelmünk, fájdalmunk, csalódásunk, árulásunk, tetteink és döntéseink; minden, amit az adott ember halála után lélekként már tisztán láttunk, hogy elszúrtunk. Félretesszük, és az életeink folyamán lassacskán megoldogatjuk őket, legalábbis amit tudunk. Az utolsó életben azonban egyszerre kell az összeset megtisztítani, különben születhetünk újra, hogy befejezzük. Így elkezdjük kipakolni a dolgokat, szanálunk, emlékezünk, sírunk és örülünk. Lassan haladunk, mert rengeteg a cucc, és minden dolog elmozdításával száz másik hullik elénk. Néha úgy tűnik egy tapodtat sem haladtunk, de ez nem igaz! Csak most végre megindult a tisztítás, így egyre gyorsabban és egyre több dolog tárul elénk. A sokadik napon kiderül, hogy van egy hatalmas ablak a padlástér másik oldalán. Nem is tudtuk eddig, mert úgy tele volt zsúfolva, hogy nem láttunk el a végéig. Most, hogy nagyobb a mozgásterünk, már ide-oda tudunk tologatni dolgokat; lesz, amit nem tudunk elsőre megoldani, azt arrébb tesszük; amit megoldottunk, azt kitesszük magunk mögé a lépcsőre.
Végre felszabadítjuk az ablakot, és hirtelen beáramlik a fény. Elönt minket a boldogság, hogy mennyit haladtunk, és végre körbe is tudunk nézni. Sok minden maradt, és sok minden most még félelmetesebb, mert már tisztán látjuk. De legalább már nem a sötétből leselkednek ránk, és nem hátulról szorítják a torkunk. A takarítás immár a fényben folytatódik. A fény ereje mindenhova elér, és minden árnyékot eloszlat. Elérünk a sarkokig; itt lapulnak a legnagyobb és legsötétebb titkaink. Ezek voltak az elsők, melyeket itt hagytunk; ezek voltak a legtávolabbi sarokba begyömöszölve és elfelejtve. A legjobban eltemetett, önmagunk előtt is titkolt érzéseink és fájdalmaink. Ez az árnyék szakasz legkeményebb próbája; szembenézés a legsötétebb bugyorból kiömlő sötétséggel. Mindennel, ami valaha voltunk, és a lehető legtávolabb volt önnön igaz lényünktől, a fénytől. Minden sötét, mely valaha éltetett, az itt van és most bámul ránk. És egy dolgot tehetünk: kiemeljük a sötétből, letörölgetjük és megöleljük. Mert mi vagyunk ott az a sötét; és azért lett sötét, mert mi akkor és ott ezt akartuk megtapasztalni. Semmi, soha, ami bennünk van, nem eredetileg vagy mások által lett rossz vagy bűnös. Mi magunk tituláljuk annak, és mi magunk szabunk ki büntetést; vagyis az ellentét megtapasztalását. De maga a tett, maga az érzés ott van, és fáj. Amikor elfogadjuk és szeretettel megöleljük őket, akkor ahogy a sötét teret megtöltötte a fény, ugyanígy a félelmet, a fájdalmat, az összes negatív emléket átmoshatjuk és feloldozhatjuk saját magunk iránt érzett együttérzéssel, szeretettel és megbocsájtással. Amint ezt megtettük, a sötét fénnyé válik, eloszlik, és mi megkönnyebbülünk.
A takarítás véget ért. Mindent kiszedtünk, megtisztítottunk, elsirattunk, és elengedtünk. A padlás tiszta és fényes. Az ablakok tárva nyitva, és áramlik be a virágos rét illata; önnön lelkünk fénye és melegsége. A ház most már átjárható; minden emeletét ismerjük, mindent megéltünk. És önmagunk a vastag gipszréteg alól végre felfénylik az igazi lényünk, és betölti a teret.
Bárhol is tartasz Kedves Ébredő, az Úton vagy, és ez a legjobb hely ahol csak lehetsz. Mert mindenki ugyanide tart, és mindenki ugyanezt éli meg, csak más és más a ház modellje és mindaz, amit takarítanunk kell. De az Út az igazság, az Út a Fény, az Út vagy Te magad. Menj tovább, mert minden szép, ha a vége jó... és itt a vége mindig jó!
Olvass tovább (ha még bírsz:) :
Felébredés/ Hogyan induljak el a Felébredés Ösvényén?
Mindennapi 1x1/Hogyan oldjam a feszültségem?
Szeretettel, testvéretek Elsa.
Elsa Sol – Mindennapi Tudatosság 2018-10-28.
Fb: Mindennapi Tudatosság @mindennapi.tudatossag
mindennapitudatossag.com
regi: mindennapitudatossag.simplesite.com
fotó: pinterest
